A kiközösítés, vagy az érzelmi bántalmazás bármely közösségi formája sok kiskamasz életét teszi pokollá. Miként segíthet az iskola a konfliktusok hosszú távú feloldásában és az elfogadó környezet kialakításában? Ebben ad tanácsot Richard Wells új-zélandi tanár és népszerű oktatási blogger.
Az angol „bullying” szó a megfélemlítésre, a gyengébbekkel szembeni erőszakoskodásra utal. Nehéz egyetlen szóban magyarra fordítani, így lassan hazánkban is elterjed az idegen nyelvű kifejezés, az iskolai argo pedig bikázásnak, szívatásnak nevezi ezt a viselkedést.
Még ha nehéz is megtalálni egyszavas magyar megfelelőjét, a legtöbben nemcsak értjük, mit jelent a bullying, de őrzünk is efféle emlékeket: a szélsőséges kiközösítés, vagy a szűnni nem akaró, csoportos cikizés okozta sebekre egy életen át emlékezünk akár bántalmazóként, vagy a támadások célpontjaként éltük át ezt a helyzetet.
Gyakori ugyanis az is, hogy a kiközösített, bántalmazott gyerek máskor, egy másik szituációban maga válik agresszorrá. Az átélt igazságtalanság felett érzett haragjával egyedül maradt fiatal nem lát más módot, hogy kiegyenlítse a számlát, mint hogy alkalomadtán maga is odavág. Értő kommunikáció és belátás nélkül a közösség rendező elve – jobb híján – az erőszak lesz.
Az ördögi kör azonban megtörhető, ha megtanítjuk gyermekeinket értelmezni a saját, és elfogadni a többiek érzéseit. Ennek egy lehetőségére mutat rá Richard Wells, új-zélandi középiskolai tanár és igazgatóhelyettes, az elismert Eduwells blog szerzője egy friss bejegyzésében
Együttérzés mindenkivel
Az iskolák valójában megfélemlítésre nevelnek? – vág a téma közepébe Wells, aki szerint a 14 éves korosztály, közülük is a lányok körében okozza a legtöbb problémát az iskolai szívatás. Ebben az életkorban amellett, hogy a kamaszkori énkeresés eleve sok nehézséget okoz a gyerekeknek, már a közösségi média használata is mindennapossá válik, amely hamar az efféle konfliktusok elsődleges terepévé lép elő. Virtuális profilok mögé bújva a gyerekek még bátrabban gúnyolják egymást, miközben még kevésbé szembesülnek viselkedésük – olykor komoly– következményeivel.
Wells szerint a rossz szokásokat egy átfogó, a kapcsolatok helyreállítását és erősítését célzó hozzáállással változtathatjuk meg. Ehhez az ún. helyreállító igazságszolgáltatás (restorative justice) filozófiája nyújt sorvezetőt.
Az emberek nem születnek rossznak, véli Wells, aki diákjaival mindig igyekszik megértetni, hogy a bántalmazó gyerek maga is éppúgy szenved, mint a támadások célpontja, hiszen agressziója feltételezhetően egy mélyebben gyökerező, iskolai vagy családi konfliktus kifejeződése. „Idén már három diák is jelentkezett nálam, akik belátták, hogy az őket szívató társuknak büntetés helyett segítségre van szüksége,” – számol be munkájának eredményéről a tanár.
A hagyományos, büntetésen alapuló nevelési módszer tulajdonképpen maga is a megfélemlítés egy formája, állítja Wells. A büntetés azt üzeni: helyesen járunk el, ha egy problémára támadással reagálunk, megoldásként pedig a teljes megadást követeljük. Ráadásul mivel a büntetés a legritkább esetben segíti a kapcsolatok helyreállítását, hosszú távú előnyökkel sem szolgálhat. Wells szerint tehát, amíg büntetések kiszabásával próbálunk véget vetni az iskolai bántalmazásnak, valójában épp a negatív viselkedéshez nyújtunk mintát.
Mese két iskoláról
A hagyományos, büntetésközpontú megközelítés és a helyreállító konfliktuskezelés közti különbséget Wells egy fiktív példán keresztül is elmagyarázza: Carlos reggel indulás előtt a szüleivel veszekedett, ami miatt az iskolából is elkésett. A büntetésalapú rendszerben az iskolába érkező, már eleve meggyötört lelkű fiút késése miatt az egész osztály előtt megszégyenítik. Később, az ebédlőben összetűzésbe keveredik az egyik társával, ami miatt mindketten komoly következményekkel, elzárással számolhatnak.
Ezzel szemben a helyreállító igazságszolgáltatás elvei szerint működő iskolában Carlost ahelyett, hogy megszégyenítenék, inkább a körülményeiről, a késés mögött sejthető nehézségekről kérdezik. Az ebédlős incidens után a gyerekek egy mediátor segítségével dolgozzák fel a történteket, igyekeznek megérteni egymást, majd közösen hozzák rendbe az ebédlőben esett kárt. Carlos az otthoni problémák feldolgozásához is segítséget kap az iskolában.
Lassan járj, tovább érsz
Első ránézésre persze gyorsabbnak tűnhet a jól bevált eszközökkel elérni az engedelmességet. A helyreállító igazságszolgáltatás alkalmazása kétségtelenül több figyelmet és nagyobb kitartást követel a gyerekek környezetében élő felnőttektől, ismeri el a szakember. Mindemellett a szülőknek tisztában kell lenniük az online térben terjedő bántalmazás jellegzetességeivel is, hogy a gyerekeket az őszinte és szemtől szembeni kommunikáció felé tudják terelni. Erre azonban a szülőknek sokszor nincs idejük, vagy egyszerűen csak nem tudják, merre induljanak. „A 21. századi rohanó világban sokszor az iskolákra hárul az a feladat, hogy nyílt kommunikációt teremtsenek a szülők és a diákok között”- véli Wells. A konfliktuskezelési technikák átadása és az egymás iránti együttérzés kialakítása rendkívül fontos feladatok és nem is maradnak eredmény nélkül: a helyreállító igazságszolgáltatás elveit követő közösség képes az összes fél között erősíteni a kapcsolatot és visszaszorítja a negatív viselkedésformákat.
Egymás megértésének a fontosságát Wells az alábbi videóval szokta illusztrálni diákjai számára. Mint írja, azért szereti ezt a kisfilmet, mert az ahelyett, hogy az elkövetőket hibáztatná, magát a negatív viselkedést hasonlítja egy vírushoz, ami sorra fertőzi meg az arra érzékeny gyerekeket. Ha ekképp tekintünk a jelenségre, belátható, hogy egy-egy gyerek pellengérre állítása helyett az egész közösségnek együtt kell foglalkoznia a problémával. A kapcsolatok helyreállítását célzó problémakezelés a napi rutin részét kell képezzék az iskolákban, véli a tanár.
